Anyáékkal múltkor voltunk egy helyen, ahol annyiféle ismeretlen jószágot láttam, hogy még! Azaz némelyikük ismerős volt az egyik romokban heverő képeskönyvecskémből... Ezt a helyet állatkertnek hívják.
Nagytesó türelmetlenül szaladgált egyik helyről a másikra, én pedig nem értettem, miért van úgy besózva. Szerencsére nekem nem sétálva kellett bejárnom ezt az óriási kertet. mert gurulós székben csücsültem. Először olyan állatokat láttunk, amilyenek az egyik papáméknál is vannak: pacikat, bárányokat, teheneket. Mikor megláttam őket, ismerősként szóltam hozzájuk: - Vau -vau-vau! - Apa persze mondta, hogy ezek múmognak, meg bégetnek, meg nyihognak, de ezeket a hangokat még nem tudom utánozni.
Eddig nem is volt semmi pláne az állatkertben, de később aztán mindenféle szagú és formájú és persze színű élőlényeket láttunk. Alig győztem kapkodni a fejem: volt ott oroszlán, ami a napon feküdt, vicces ugráló állatka, a kenguru, óriási nagy ormányos elefánt, de a legmókásabb az ásító orrszarvú volt, amikor olyan nagyot ásított, hogy a szél messze vitte a nyálat a szájából!
Nekem aztán ne mondja Apa, hogy csak a kutyusok ugatnak, mert volt ott egy majomféle, ami olyan hangosan csaholt, hogy még Hannibál kutyusunk is megirigyelné. Körül is állta a sok nép a mutatványt, alig fértünk oda, hogy megnézzük.
Nekem legjobban a csíkos hátú pacik, azaz a zebrák tetszettek, mert olyan érdekes mintás a ruhájuk.
Mikor már jól elfáradtunk az állatnézésben, játszóterezhettünk is Tesóval, ami nagy élmény volt! Anya azt mondja, ha nagyobb leszek, majd megint elmegyünk állatkertbe és akkor a saját lábamon fogom körbesétálni.