Mivel már 8 fogacskám van, Anya tesz róla, hogy használjam is őket, és ne csak a játékaim szétrágására. Ami nagyon tetszik, hogy én is részt szoktam venni a családi étkezéseken, persze nem rendes székre csücsülök, hanem az etetőszékembe. Mikor Anya, vagy Apa odakészíti az asztal mellé ezt a bútordarabot, üdvrivalgásban török ki, mert tudom mi következik. Nem mintha olyan nagyon szeretnék enni, de annyira jó, mikor együtt ülünk asztalhoz!
Anya végre rájött, hogy nem csak a babáknak való pürés cuccok valók nekem, hanem darabosabb kajákat is szívesen fogyasztok. Sőt, sokkal jobban is esnek a falatkák, amikkel meg kell dolgoznom, hogy egyáltalán a számba tudjam őket juttatni. Külön kihívás ez az ujjacsáimnak, mivel az apróbb falatokat elég megtalálniuk a tehénkés tányéromon. Persze a nagyok segíteni szoktak az etetésben, amit időnként egy-egy ujj megharapásával jutalmazok - nem szándékosan. A pépes dolgok egyébként szerintem másra nem valók, mint hogy a "p" hang hosszas ismétlésével a "feladó" ruhájára és az előkémre juttassam őket....Persze erre mi a reakció? - Na kislányom, befejeztük!
A falatkák nagy előnye még, hogy változatosságot hoznak az életembe és az ételembe is. Kenyérkét szoktam kapni ezzel-azzal megpakolva, vagy az ezt-azt Anya mellé teszi. Így magam döntöm el a szájba juttatás sorrendjét. Van, hogy az ez-az elfogy, de a kenyér marad. A kajcsizás végén Anya leltárt tart először az ölemben, majd az etetőszékben, mert gyanús szokott neki lenni az ételfogyás sebessége.
Alig várom, hogy minden fogammal rendelkezzek végre, s teljesen ugyanazt tudjam enni, mint a nagyok!
