Imádom a lépcsőket! A legtöbbször persze otthon találkozom velük. A nappalink és étkezőnk között 2 lépcsőfok van, amin hamar megtanultam felmászni. Ez eddig rendben is van, de rá kellett jönnöm, hogy lefelé nem olyan egyszerű! Nagyon oda kell figyelnem, ha nem akarom hirtelen és egészen közelről megnézni a padlót...Anya és Apa megtanított, hogy nem árt néha hátulról közelíteni a dolgokat: amint látják rajtam a lefelé közlekedés szándékát, rám szólnak: -Vigyázz, popsival! Ez annyit akar jelenteni, hogy ne a kezem legyen először a következő lépcsőfokon, hanem forduljak meg, tolassak egy kicsit, majd a lábfejem tegyem le az alattam lévő lépcsőfokra. Ezzel nincs is semmi gond, de előfordul, hogy az irányt eltévesztem, s hiába tolatok, csak nem akar elérkezni a lépcső. Ilyenkor Anyáék beállítanak a megfelelő égtáj felé, s már sikerül is!
Ezzel a lépcsővel valamelyik nap meggyűlt a bajom! Épp a bárszék-tolós játékomat játszottam, mikor a lépcsőhöz érve a bárszék önkényesen a nappali felé vette az irányt. Én igyekeztem utánaugrani és elkapni, de sajnos mindketten a padlón végeztük! Szerencsére egyikőnk sem ütötte meg magát, csak a padló visel fájdalmas emléket két kis mélyedés formájában.
Akad azonban nálunk egy nagggyon hosszú lépcső is, ami a földszintről az emeletre vezet. Sajnos ezen nem tudok le-föl járni, mivel Apa rácsot szerelt az alsó lépcsőfokra. Ám ha véletlenül nyitva marad ez a kiskapu, már oda is spurizok és megpróbálok felmenni. Ünnepnapokon Anya vagy Anya megengedi, hogy elkezdjem a menetelést felfelé, ilyenkor mindig egy fokkal alattam állnak- szerencsére, mivel párszor már megcsúszott a lábam. De amikor leküzdöm a sok-sok lépcsőfokot, üdvözlöm saját magamat az emeleten egy hurrá! kiáltással- vagy valami olyasmivel. Ezután igyekszem lefelé is megindulni, de erre még nem kaptam engedélyt...sajnos.
