Az utóbbi napokban rám nem jellemző módon sokat szomorkodtam. Na jó, sírtam is. Az egész azzal kezdődött, hogy folyt a nózim és sokat köhögtem. Ehhez persze társult a nóziszívás kellemetlensége porszívózással egybekötve. Éjszakánként Anyának és Apának sokat kellett jönnie hozzám, mert hol hidegem volt, hol melegem, alig kaptam levegőt, fájt a torkom, s egyáltalán, semmi de semmi nem volt jó!
Anya mindenféle szirupot, folyadékot, cseppet tömött belém. Azt hiszi, nem vettem észre, mikor ezeket a kajámba csempészte. De a kajáknak egészen más ízük lett, még szirupok és cseppek nélkül is, így enni sem volt kedvem. Pedig Anya mindenfélét elém rakott, de alig csipegettem belőle, inkább csak ledobáltam magam mellé a padlóra. Ezért nagyon mérgesek lettek Anyáék, hiába adtam bocsánatkérő puszikat.
Anya belenézett a számba,s észrevette, hogy mindennek a tetejébe egyszerre három új fogacskám is kibújt, ami bizony fájdalmas érzés volt ismét. Akkor megértette végre, miért kellett ismét püréket készíteni nekem a darabosabb ennivalók helyett.
A szakállas doktorbácsihoz is elmentünk, aki szokás szerint össze-vissza nyomkodott meg piszkált, de azt mondta nincs semmi baj. Persze, neki nincs, de én nagyon nehéz napokat éltem meg. Sok-sok időt töltöttem Anya és Apa karjában, vállukra hajtva fejemet, sírdogálva.
Szerencsére már egy kicsit jobban vagyok, s több kedvem van játszani és bohóckodni is. Tesó is örül, hogy végre vele is többet foglalkozom.
